Idén is nyárra, talán a nyár legmelegebb részére esik a böjt időszaka. Minden helyi lakos visszasírja a jó kis téli Ramadánt, amikor rövidek a nappalok, azt a néhány órát valahogy csak ki lehet bírni étlen-szomjan az iftárig és máris lehet dorbézolni. Erre körülbelül még 15 évet várni kell, ha minden számítás igaz és tényleg nagyjából 10 nappal kezdődik minden évben hamarabb az ünnepi időszak. Valahogy bizonytalanok a számításban a mai napig. Kedden még csak sejteni lehetett, hogy csütörtökön, vagy pénteken elkezdődik valami. Mondogatták, találgatták, hogy igen-igen, pénteken talán. Nem mintha a csillagászati számításokkal évszázadok óta ne tudnák napra pontosan, akár száz évvel előre megmondani, hogy pontosan mikortól kezd újra előbújni a Hold, aznap hajnalban mégis nagy a rácsodálkozás. A legfőbb Imám ha meglátja aznap, csak akkor a biztos. A lényeg, hogy meglátta, elkezdődött. Szerdán.

Azért is ért váratlanul, mert aznap épp nem főztünk ebédet magunknak, gondoltuk délben, mikor hazahozom Vincét az oviból, a csirkésnél megállunk és veszünk néhány dobverőt meg szárnyat, ahogy néha szoktunk, ha kifogyunk minden ötletből. Amúgy is Vince nagy örömére, végre mehettünk a „szakállas-bácsis” boltba venni valami finomat, de aznap sajnos zárva volt. Ahogy a legtöbb étterem Ramadán alatt, napközben nem nyit ki, csak az esti müezzin megszólalása után. Kb. háromnegyed nyolc-nyolc után és tart nyitva egészen hajnalig. Hát addig biztos, hogy nem tudtunk várni az ebéddel, úgyhogy maradt a vészmegoldásként otthon a mélyhűtőben még fellelhető hazai virsli-maradvány (három darab, a csomagban így két további tartalék még mindig maradt!) két tükörtojással. Nagyon ízlett ez is, mind elfogyott!

Nem minden étterem zár be azért Ramadán alatt. Az országban viszonylag nagy számban élnek keresztények, vagy azok, akik kevésbé veszik szigorúan a szabályokat és mégiscsak élnének szenvedélyeiknek: ennének, innának napközben is, miattuk igencsak megérheti néhány vendéglátó egységet nyitva tartani. Szerencsére a közelünkben is találtunk egy ilyet, ahonnan sikerült is másnapra betevőt szerezni magunknak. Aztán persze nekiláttunk főzőcskézni, amiből utána néhány napig jól is lakhattunk.

Valahogy csendesebbnek (vagy a második nyarunk után már megszokottabbnak) tűnnek az estéink is. Az elmúlt (egy algíri és egy ammani) évekből elég nagy éjszakai dorbézolásokra emlékeztünk, véget nem érő petárdázásokra és ujjongatásokra, hatalmas ricsajra meg zenére, ez valahogy eddig elmaradt. Mert ugye este már nem kell visszafogni magunkat, naplemente után lehet (kell is) élni az életet bepótolva mindazt, ami napközben kimaradt. Ehhez hozzátartozik az is, hogy már naplemente előtt a játszótéren és az utcákon séta közben el-eldurran egy-egy petárda a közelünkben, amire Vince először eléggé ijedten, aztán már egyre megszokottabban reagál (már szinte észre sem veszi). Esténként pedig – ha minden jól megy időben el is alszik, nyolc, kilenc körül legkésőbb. Nyolctól mondjuk már sötét is van, tehát a kinti körülmények többé-kevésbé adottak (a zajokat és a nagy meleget leszámítva), de a körülményekhez még egy nem mellékes dolog is hozzá tartozik.

Mi nem akartuk leszoktatni Vincét a délutáni alvásokról. Mondhatni mindent megtettünk (és még mindig meg is teszünk, bár úgy tűnik a szülők akarata és türelme ezúttal végesebbnek bizonyul), de hiába. Még az itt jól bevált, bár otthon szerencsére ritkábban alkalmazott negyedóra-húszperc-félóra (ha ennél több, bár néha előfordul, az azért már túlzás) kocsikázás is csődöt mondott. Mert természetesen kezdtük azzal (ugye már jól meglehet beszélni a dolgokat), hogy „ebéd után akkor leeresztjük a szobádban a redőnyt” (idáig még megy egyedül is), „lefekszünk az ágyadra” (ímmel-ámmal) „és alszunk szépen egyet” (na itt kezdődnek a nehézségek). „Vince nem álmos, már nagyfiú” – jött a válasz, „Igen, de hogy még nagyobb legyen, sokat kell aludni!” – egyre reménytelenebb… „de már nagykisfiú, nem álmos!”-ra már csak az „akkor menjünk kocsikázni” volt az utolsó ötlet. Ebbe mindig beleegyezik. És jót nézelődik közben, valamint megegyezünk, hogy anyáért is elmegyünk és teljes lelki nyugalomban, vidáman dalolászik, magyaráz tovább. A legnagyobb gondunk, hogy a délelőtti ovit követően, ami már önmagában sem fárasztja ki eléggé, nagyon nehéz aktív programokkal előállnunk nap mint nap. Ezek hiányában pedig teljes a reménytelenség, egyáltalán nem fáradt, egyáltalán nem akar aludni délután, még csak nyűgös sem lesz estefele, egyszerűen csak hamarabb elalszik este. Emiatt ebből nagyobb problémát nem is kerítünk, ha kidőlne mi nem ellenkeznénk, ha szeretne, hát pihenjen. Ha nem, hát nem. Az itteni játszótéri anyukákkal (és filippin meg sri-lankai dadusokkal) beszélgetve a legtöbb gyerek szintén nem szokott délután aludni. Pedig valószínű nem ártana nekik, meg a szülőknek (dadusoknak) sem, ha lenne egy-két óra nyugi napközben, de mégsem szokás. Az ovik legkésőbb egykor bezárnak, ott tehát hiába próbálna kidőlni bárki, otthon meg nem foglalkoznak a kérdéssel. Eddig úgy voltunk vele mi is, hogy mit nem adnánk egy oviért, ahol bent lehet ötig, adnak ebédet, lefektetik és utána még játszhat egyet, aztán jönnénk is érte. Ezt azonban hiába kerestük, de végül nem is  bánjuk. Így legalább több idejük marad az óvó néniknek pihenni délután, meg nekünk sem kell azon stresszelni, hogy vajon evett-e, meg aludt-e rendesen bent (úgyis tudjuk, hogy nem, jó, mondjuk enni eszik mindig rendesen!).

A vécéhasználat terén is nagy lépéseket tettünk. Hétvégenként itthon pelus nélkül, az oviban pedig az itt szokásos „pulláp” bugyiban vagyunk. Ez gyakorlatilag semmiben nem különbözik a rendes pelenkától, tehát első pillantásra azt hinnénk semmi változás nem történt, azonban mégis. Juana néninek (a dadusnak) így már szívesebben szól Vince is, hogy „I have to pee!” és akkor kimennek a kisvécébe, mint a nagyok és csak lehúzzák, pisilnek, visszahúzzák, de nem kell pelust cserélni! Délután pedig mindig örömmel meséli ő is (meg az óvó néni is), hogy használtuk a vécét! Hétvégén a strandon, ahová az utóbbi időben kétszer is elmentünk, meg a délutáni játszóterezéseknél szaladunk a bokorhoz és azt locsoljuk. Ez is nagyon tetszik, úgyhogy tényleg alakulnak a dolgok!

Az indulási-érkezési viszontagságok után kissé lassabban és nehézkesebben ment az aklimatizálódás, mint gondoltuk volna. A repülőutat Vince nagyon jól viselte. Liszt Ferihegyen csak közvetlenül az indulás előtt, a járathívó folyamatos karattyolása ébresztette fel, talán azt hitte álmodik, ki is kéredzkedett a babakocsiból, hogy körülnézhessen. Egyébként is ki kellett szállnia belőle, mert a reppülő bejárata előtt légiutaskísérő néni elvette a babakocsit, mi pedig megmutattuk hogyan kell összecsukni, hogy betehessék a csomagtérbe. Leszámítva a fel- és leszállás alatti sírdogálását (mondjuk ilyenkor a gép valamennyi utasa, valamint valószínű a pilóta is érzékelte jelenlétét) nagyon jól viselte az utat és szinte végigaludta velünk együtt a három órát. Miután Ammánban leszálltunk és megállt a gép megnyugodott és az ablakon kimutatva berregte, hogy mi is repülőn vagyunk. Tehát mégis rájött mi történhetett vele, legalábbis ilyet még biztosan nem álmodott korábban.

Sajnos vagy a repülőgép légkondija, vagy az új lakásunk csupa kő burkolata, vagy egyszerűen a klíma miatt eléggé megfázott szegény és nagyon hosszan, kb. három hétig nem is múlt el a szörcsögése és orrdugulása. A közérzete szerencsére annyira nem romlott el, változatlanul nevetgélve és a körülményekhez képest pozitívan állt a dolgokhoz, a tőle telhető legtöbbet tényleg megtette, hogy megértse végre mi történik körülötte.

Tudniillik a következő történt: teljesen új helyen ébredt fel (mikor legközelebb világos lett) és rendben van, hogy a szülei is ott voltak körülötte, de sajnos nem sokáig. Néhány óra múlva el kellett válnunk, mert nekünk egyből munkába kellett állni ő meg otthon maradt egyedül egy magunkkal hozott családtaggal, akivel kettesben egyedül még nem igazán volt előtte soha. „Na, majd a séta helyrehozza a zavart” – gondolhatta magában, de ebben is csalódnia kellett, semmi nem volt ismerős a ház körül sem, se távolabb, a megszokott játszótér helyén.

Sajnos a városban a járdák nem igazán használhatók. Ha vannak is, és nem állnak rajta épp keresztbe-kasul járművek, akkor is gyakran bokrokat, vagy fákat ültetnek rájuk úgy, hogy babakocsival biztos nem lehet elférni mellettük. Már ha sikerül feljutni az 50-60 cm magas padkára anélkül, hogy a benne ülő ki ne esne belőle (és fel ne ébredne). Úgyhogy marad az úttest, ha továbbra is feltétlenül ragaszkodunk szándékunkhoz: márpedig mi az utcán fogjuk tologatni a babakocsit! Az biztos, hogy ilyenből keveset látni. Néhány hónapos ittlétünk alatt kettővel találkoztunk.

Lakásunk a követségtől nem messze (kocsival, ha nincs forgalom öt-hat percnyire), az Abdoun és Swefieh városrészek határán, a Princess Alia Bent Al-Hussein főútról nyíló Miz El Al-Khamayasheh nevű kis mellékutcában található. De az utcanevet teljesen felesleges megjegyezni. Már csak azért is, mert eddig bárkinek mondtuk halvány sejtelme sem volt miről beszélünk. Legyen az a legdörzsöltebb taxis, a pizzafutár vagy a több évtizede ebben a városrészben élő jordániai-magyar család tagja. És kevésbé valószínű, hogy az említettek helyismeret-hiányából fakadna értetlenségük, sokkal inkább abból, hogy ezen a tájon is gyakran változnak az utcanevek. Valamint abból, hogy számukra érthetetlen módon ejtem ki az utcanevet. De mondjuk, hogy kibetűzöm. Teljesen mindegy, ugyanis az arab-angol átiratok ahányszor próbálkoznak vele annyiszor annyiféleképp sikerülnek. Ezért nincs két különböző időszakban készült térkép, amiket ugyan úgy hívnák ugyan azt az utcát, de még az utcatáblák is különböznek egyazon helyen.

Aztán szépen lassan sikerült belerázódni az új élethelyzetbe. Megszokni azt, hogy a szülők reggel elmennek, apa jó esetben kicsit hamarabb, anya pedig nem sokkal később jön csak haza. A küzdelmek ellenére azért csak lehet itt is sétálni és olyankor az elalvás is könnyebben megy. Csak épp az elején, mikor sikerült már megszokni a napokat, akkor jött megint a váltás. Mert szerencsénkre az első másfél hónapban volt velünk egy-egy családtag, akire boldogan tudtuk bízni Vincét. Aztán mire megszokta, az otthonról jött családtagnak sajnos lejárt az ideje, haza kellett mennie, legnagyobb bánatunkra. Az igazi megpróbáltatás pedig csak ezután kezdődött...

(folyt. köv.)