Idén is nyárra, talán a nyár legmelegebb részére esik a böjt időszaka. Minden helyi lakos visszasírja a jó kis téli Ramadánt, amikor rövidek a nappalok, azt a néhány órát valahogy csak ki lehet bírni étlen-szomjan az iftárig és máris lehet dorbézolni. Erre körülbelül még 15 évet várni kell, ha minden számítás igaz és tényleg nagyjából 10 nappal kezdődik minden évben hamarabb az ünnepi időszak. Valahogy bizonytalanok a számításban a mai napig. Kedden még csak sejteni lehetett, hogy csütörtökön, vagy pénteken elkezdődik valami. Mondogatták, találgatták, hogy igen-igen, pénteken talán. Nem mintha a csillagászati számításokkal évszázadok óta ne tudnák napra pontosan, akár száz évvel előre megmondani, hogy pontosan mikortól kezd újra előbújni a Hold, aznap hajnalban mégis nagy a rácsodálkozás. A legfőbb Imám ha meglátja aznap, csak akkor a biztos. A lényeg, hogy meglátta, elkezdődött. Szerdán.

Azért is ért váratlanul, mert aznap épp nem főztünk ebédet magunknak, gondoltuk délben, mikor hazahozom Vincét az oviból, a csirkésnél megállunk és veszünk néhány dobverőt meg szárnyat, ahogy néha szoktunk, ha kifogyunk minden ötletből. Amúgy is Vince nagy örömére, végre mehettünk a „szakállas-bácsis” boltba venni valami finomat, de aznap sajnos zárva volt. Ahogy a legtöbb étterem Ramadán alatt, napközben nem nyit ki, csak az esti müezzin megszólalása után. Kb. háromnegyed nyolc-nyolc után és tart nyitva egészen hajnalig. Hát addig biztos, hogy nem tudtunk várni az ebéddel, úgyhogy maradt a vészmegoldásként otthon a mélyhűtőben még fellelhető hazai virsli-maradvány (három darab, a csomagban így két további tartalék még mindig maradt!) két tükörtojással. Nagyon ízlett ez is, mind elfogyott!

Nem minden étterem zár be azért Ramadán alatt. Az országban viszonylag nagy számban élnek keresztények, vagy azok, akik kevésbé veszik szigorúan a szabályokat és mégiscsak élnének szenvedélyeiknek: ennének, innának napközben is, miattuk igencsak megérheti néhány vendéglátó egységet nyitva tartani. Szerencsére a közelünkben is találtunk egy ilyet, ahonnan sikerült is másnapra betevőt szerezni magunknak. Aztán persze nekiláttunk főzőcskézni, amiből utána néhány napig jól is lakhattunk.

Valahogy csendesebbnek (vagy a második nyarunk után már megszokottabbnak) tűnnek az estéink is. Az elmúlt (egy algíri és egy ammani) évekből elég nagy éjszakai dorbézolásokra emlékeztünk, véget nem érő petárdázásokra és ujjongatásokra, hatalmas ricsajra meg zenére, ez valahogy eddig elmaradt. Mert ugye este már nem kell visszafogni magunkat, naplemente után lehet (kell is) élni az életet bepótolva mindazt, ami napközben kimaradt. Ehhez hozzátartozik az is, hogy már naplemente előtt a játszótéren és az utcákon séta közben el-eldurran egy-egy petárda a közelünkben, amire Vince először eléggé ijedten, aztán már egyre megszokottabban reagál (már szinte észre sem veszi). Esténként pedig – ha minden jól megy időben el is alszik, nyolc, kilenc körül legkésőbb. Nyolctól mondjuk már sötét is van, tehát a kinti körülmények többé-kevésbé adottak (a zajokat és a nagy meleget leszámítva), de a körülményekhez még egy nem mellékes dolog is hozzá tartozik.

Mi nem akartuk leszoktatni Vincét a délutáni alvásokról. Mondhatni mindent megtettünk (és még mindig meg is teszünk, bár úgy tűnik a szülők akarata és türelme ezúttal végesebbnek bizonyul), de hiába. Még az itt jól bevált, bár otthon szerencsére ritkábban alkalmazott negyedóra-húszperc-félóra (ha ennél több, bár néha előfordul, az azért már túlzás) kocsikázás is csődöt mondott. Mert természetesen kezdtük azzal (ugye már jól meglehet beszélni a dolgokat), hogy „ebéd után akkor leeresztjük a szobádban a redőnyt” (idáig még megy egyedül is), „lefekszünk az ágyadra” (ímmel-ámmal) „és alszunk szépen egyet” (na itt kezdődnek a nehézségek). „Vince nem álmos, már nagyfiú” – jött a válasz, „Igen, de hogy még nagyobb legyen, sokat kell aludni!” – egyre reménytelenebb… „de már nagykisfiú, nem álmos!”-ra már csak az „akkor menjünk kocsikázni” volt az utolsó ötlet. Ebbe mindig beleegyezik. És jót nézelődik közben, valamint megegyezünk, hogy anyáért is elmegyünk és teljes lelki nyugalomban, vidáman dalolászik, magyaráz tovább. A legnagyobb gondunk, hogy a délelőtti ovit követően, ami már önmagában sem fárasztja ki eléggé, nagyon nehéz aktív programokkal előállnunk nap mint nap. Ezek hiányában pedig teljes a reménytelenség, egyáltalán nem fáradt, egyáltalán nem akar aludni délután, még csak nyűgös sem lesz estefele, egyszerűen csak hamarabb elalszik este. Emiatt ebből nagyobb problémát nem is kerítünk, ha kidőlne mi nem ellenkeznénk, ha szeretne, hát pihenjen. Ha nem, hát nem. Az itteni játszótéri anyukákkal (és filippin meg sri-lankai dadusokkal) beszélgetve a legtöbb gyerek szintén nem szokott délután aludni. Pedig valószínű nem ártana nekik, meg a szülőknek (dadusoknak) sem, ha lenne egy-két óra nyugi napközben, de mégsem szokás. Az ovik legkésőbb egykor bezárnak, ott tehát hiába próbálna kidőlni bárki, otthon meg nem foglalkoznak a kérdéssel. Eddig úgy voltunk vele mi is, hogy mit nem adnánk egy oviért, ahol bent lehet ötig, adnak ebédet, lefektetik és utána még játszhat egyet, aztán jönnénk is érte. Ezt azonban hiába kerestük, de végül nem is  bánjuk. Így legalább több idejük marad az óvó néniknek pihenni délután, meg nekünk sem kell azon stresszelni, hogy vajon evett-e, meg aludt-e rendesen bent (úgyis tudjuk, hogy nem, jó, mondjuk enni eszik mindig rendesen!).

A vécéhasználat terén is nagy lépéseket tettünk. Hétvégenként itthon pelus nélkül, az oviban pedig az itt szokásos „pulláp” bugyiban vagyunk. Ez gyakorlatilag semmiben nem különbözik a rendes pelenkától, tehát első pillantásra azt hinnénk semmi változás nem történt, azonban mégis. Juana néninek (a dadusnak) így már szívesebben szól Vince is, hogy „I have to pee!” és akkor kimennek a kisvécébe, mint a nagyok és csak lehúzzák, pisilnek, visszahúzzák, de nem kell pelust cserélni! Délután pedig mindig örömmel meséli ő is (meg az óvó néni is), hogy használtuk a vécét! Hétvégén a strandon, ahová az utóbbi időben kétszer is elmentünk, meg a délutáni játszóterezéseknél szaladunk a bokorhoz és azt locsoljuk. Ez is nagyon tetszik, úgyhogy tényleg alakulnak a dolgok!