Az indulási-érkezési viszontagságok után kissé lassabban és nehézkesebben ment az aklimatizálódás, mint gondoltuk volna. A repülőutat Vince nagyon jól viselte. Liszt Ferihegyen csak közvetlenül az indulás előtt, a járathívó folyamatos karattyolása ébresztette fel, talán azt hitte álmodik, ki is kéredzkedett a babakocsiból, hogy körülnézhessen. Egyébként is ki kellett szállnia belőle, mert a reppülő bejárata előtt légiutaskísérő néni elvette a babakocsit, mi pedig megmutattuk hogyan kell összecsukni, hogy betehessék a csomagtérbe. Leszámítva a fel- és leszállás alatti sírdogálását (mondjuk ilyenkor a gép valamennyi utasa, valamint valószínű a pilóta is érzékelte jelenlétét) nagyon jól viselte az utat és szinte végigaludta velünk együtt a három órát. Miután Ammánban leszálltunk és megállt a gép megnyugodott és az ablakon kimutatva berregte, hogy mi is repülőn vagyunk. Tehát mégis rájött mi történhetett vele, legalábbis ilyet még biztosan nem álmodott korábban.
Sajnos vagy a repülőgép légkondija, vagy az új lakásunk csupa kő burkolata, vagy egyszerűen a klíma miatt eléggé megfázott szegény és nagyon hosszan, kb. három hétig nem is múlt el a szörcsögése és orrdugulása. A közérzete szerencsére annyira nem romlott el, változatlanul nevetgélve és a körülményekhez képest pozitívan állt a dolgokhoz, a tőle telhető legtöbbet tényleg megtette, hogy megértse végre mi történik körülötte.
Tudniillik a következő történt: teljesen új helyen ébredt fel (mikor legközelebb világos lett) és rendben van, hogy a szülei is ott voltak körülötte, de sajnos nem sokáig. Néhány óra múlva el kellett válnunk, mert nekünk egyből munkába kellett állni ő meg otthon maradt egyedül egy magunkkal hozott családtaggal, akivel kettesben egyedül még nem igazán volt előtte soha. „Na, majd a séta helyrehozza a zavart” – gondolhatta magában, de ebben is csalódnia kellett, semmi nem volt ismerős a ház körül sem, se távolabb, a megszokott játszótér helyén.
Sajnos a városban a járdák nem igazán használhatók. Ha vannak is, és nem állnak rajta épp keresztbe-kasul járművek, akkor is gyakran bokrokat, vagy fákat ültetnek rájuk úgy, hogy babakocsival biztos nem lehet elférni mellettük. Már ha sikerül feljutni az 50-60 cm magas padkára anélkül, hogy a benne ülő ki ne esne belőle (és fel ne ébredne). Úgyhogy marad az úttest, ha továbbra is feltétlenül ragaszkodunk szándékunkhoz: márpedig mi az utcán fogjuk tologatni a babakocsit! Az biztos, hogy ilyenből keveset látni. Néhány hónapos ittlétünk alatt kettővel találkoztunk.
Lakásunk a követségtől nem messze (kocsival, ha nincs forgalom öt-hat percnyire), az Abdoun és Swefieh városrészek határán, a Princess Alia Bent Al-Hussein főútról nyíló Miz El Al-Khamayasheh nevű kis mellékutcában található. De az utcanevet teljesen felesleges megjegyezni. Már csak azért is, mert eddig bárkinek mondtuk halvány sejtelme sem volt miről beszélünk. Legyen az a legdörzsöltebb taxis, a pizzafutár vagy a több évtizede ebben a városrészben élő jordániai-magyar család tagja. És kevésbé valószínű, hogy az említettek helyismeret-hiányából fakadna értetlenségük, sokkal inkább abból, hogy ezen a tájon is gyakran változnak az utcanevek. Valamint abból, hogy számukra érthetetlen módon ejtem ki az utcanevet. De mondjuk, hogy kibetűzöm. Teljesen mindegy, ugyanis az arab-angol átiratok ahányszor próbálkoznak vele annyiszor annyiféleképp sikerülnek. Ezért nincs két különböző időszakban készült térkép, amiket ugyan úgy hívnák ugyan azt az utcát, de még az utcatáblák is különböznek egyazon helyen.
Aztán szépen lassan sikerült belerázódni az új élethelyzetbe. Megszokni azt, hogy a szülők reggel elmennek, apa jó esetben kicsit hamarabb, anya pedig nem sokkal később jön csak haza. A küzdelmek ellenére azért csak lehet itt is sétálni és olyankor az elalvás is könnyebben megy. Csak épp az elején, mikor sikerült már megszokni a napokat, akkor jött megint a váltás. Mert szerencsénkre az első másfél hónapban volt velünk egy-egy családtag, akire boldogan tudtuk bízni Vincét. Aztán mire megszokta, az otthonról jött családtagnak sajnos lejárt az ideje, haza kellett mennie, legnagyobb bánatunkra. Az igazi megpróbáltatás pedig csak ezután kezdődött...
(folyt. köv.)
